Démon, minden démonom most bennem üvölt. Vonszolom magammal, mint valami rothadó hullát. A Démonaimnak végre neve is van. Dac, Düh, Csalódás, Elfojtás, Méreg, Sértettség, és még sorolhatnám a neveket. Vonszolom magammal, belém épültek, bennem vannak, szinte már a részemmé váltak. Nem tudom már őket tovább hordozni. Bármekkora fájdalommal jár is, ki kell magamból szabdalnom őket, még akkor is, ha a fájdalomtól ólomsúlyú könnyek gördülnek végig az arcomon. Nem akarnak itt hagyni, tíz körömmel tépdesik a lelkem, hogy a szétfoszlott, szövetek között megbújjanak. Mindegyiket Tibinek köszönhetem, nem ő tette belém őket, ez így durva lenne, de az ő hazugságai, az ő félrekefélései tették nyomorgóvá a lelkem. A saját tehetetlenségem ölt meg bennem minden képességet arra, hogy a barátságnál komolyabb emberi érzésre is képes legyek. A barátaim mögé menekültem, a no name életet választottam kiszolgáltatva magam minden marhának, akit érdemesnek találtam rá, majd hagytam, hogy millió javíthatatlan darabra törve a kukában végezzem, és még jó képet is vágtam hozzá, nyugtatva magam azzal, hogy nincs is ezzel gond, mi gond lenne vele, semmi, úgy élem az életem, mint egy férfi. Egy frászt. Minden egyes lökés kardot döfött a mellkasomba, nem a szívembe, neeem, az már régen elszenesedett, már nem lehet átdöfni a sok hegtől, ami a felszínét vastagon borítja. Most itt tartok... nem lehet fél perc alatt meggyógyulni, de legalább már tudom mi az, ami megöl, már megölt, vagy meg fog ölni :D